2009. február 6-tól május 8-ig Andy Warhol-kiállítás a szegediREÖK-ben.
Magyarországon még ilyen nagyszabású Warhol-gyűjtemény nem volt látható!
Nemrég ugyanitt került bemutatásra a Hommage á Picasso című kiállítás, ahol a nemzetközi avantgárd vonult fel és Andy Warholtól is láthattunk egy festményt. A kiállítás Szeged után Pécsen és Veszprémben is megtekinthető volt.
... "a művészetrontó self made nobody, Andy Warhol (fel lehet háborodni, tessék)" ...
... "a mezőlaborci Andy Warhol múzeummal kapcsolatban csupán azon vagyunk hajlandók agyalni, hogy mi a baj Warhol úrral: az, hogy a "gyárban" előállított tömegművészet szemfényvesztés, amely az ötpercnyinél ugyan hosszabb hírnevet hozhat az egónak, de az Abszolút Lét és a már rég elfelejtett, egón túli – azaz valódi – művészet szempontjából csupán olvadó porhó, semmi más" ... (forrás)
... Már a commedia dell arte, illetve a reneszánsz esztétikájáról értekező Bahtyin rámutatott a tömeg- és elitkultúra egymásrautaltságára, amit a háború után a posztmodern tett a művészetelmélet megkerülhetetlen dogmájává. E kettő együttmozgásának képzőművészeti vetületét tekintve leginkább látványos és sokak által ismert példát Andy Warhol produkált azzal, amikor egy leveskonzervet tett festészetének tárgyává, hogy most szent és profán keveredéséből a szőke hollywoodi színésznőket ezúttal kihagyjam. Ugyanakkor az is igaz, hogy az igazi forradalom már fél évszázada Warhol előtt kirobbant. Marcel Duchamp eredeti környezetéből kiemelt “ready-made” kerékpárkereke, a Forrásként, a Fürdőszobák Buddhájaként elnevezett és műalkotásként kiállított piszoárja, az avantgard provokáción túl, rámutatott arra is, hogy a művészet eredeti kontextusa változóban, felszámolódóban van és az, amit Walter Benjamin a műalkotás aurájának nevez, nem az már mint, ami egykoron volt ...
A berlini filmfesztivál zsűrielnöke szerint a hatvanas évek homoszexuális ikonja, Joe Dallesandro nemcsak a férfiakra tett hatást izgató külsejével, hanem a nőkre is. A fesztivál megfelelő szekciójának díját azonban nagyrészt Andy Warholra tett hatása miatt kapja.
A mindössze 31 évesen AIDS-ben elhunythomoszexuális Keith Haring 2008-ban ünnepelné 50. születésnapját, amelyről számos kiállítással és eseménnyel emlékeznek meg világszerte, például a budapesti Ludwig Múzeumban, a Művészetek Palotája épületében. Haring jellegzetes figuráit, a „sugárzó bébit” vagy a kutyát emberek milliói ismerik. Könnyen azonosítható, a vonalra mint művészi kifejezőeszközre épülő stílusát a New York-i metróban kísérletezte ki, ahol kezdetben üres fekete hirdetőfelületekre rajzolt. Inspirációját többek között a graffiti és hip-hop kultúrából merítette, de ezen kívül számos irányzat és művészi stratégia hatott rá, mint például az absztrakt expresszionizmus, a pop-art és maga ANDY WARHOL. Képeit mindig vázlat és javítás nélkül, könnyed kézzel, egyetlen lendülettel készítette el.
Haring számára a művészet elsősorban a kommunikáció egy formáját jelentette. Üzenetét a legszélesebb tömegekhez kívánta eljuttatni, így művészetét nem csak kiállítótermekben vagy múzeumokban, hanem a legváltozatosabb formában és felületeken – köztereken vagy a saját üzletében, a Pop Shopban árusított termékeken át is – terjesztette. Bár eredeti szándéka az volt, hogy művészetét a hétköznapi emberek számára is elérhetővé tegye, képeinek ára halála után 18 évvel csúcsokat dönt a műtárgypiacokon. Műveiben az amerikai fogyasztói társadalom kritikája keveredik a keresztény ikonográfia, az Európán (vagy földön-) kívüli civilizációk jelképeivel egy sajátos univerzumban, melynek szereplői rajzfilmfigurák, televíziók, számítógépek, a dollár, piramisok és repülő csészealjak, emberek és kutyák, angyalok és szörnyek. Összetett és egyéni szimbólumrendszere segítségével az erőszak és a hatalom, a szerelem és a vágy, a születés, később a betegség és a halál egyetemes érvényű vízióit jeleníti meg.
A „Haring”-stílus: a folyamatos vonal Művészetének legfontosabb eleme a vonal, mely megszakítások nélkül és mintegy véletlenszerűenkanyarog: előbb kontúrrá, majd végül szimbólummá válik. Képeit sosem tervezte meg előre. A véletlen vezette vonalait; engedte, hogy a dolgok maguktól történjenek, a képek az automatikus íráshoz hasonló módon, belőle szülessenek meg. Látszólag egyszerű, de valójában zseniálisan a lényegre koncentráló, sok jelentésréteget hordozó rajzai egyszerre szólnak a szerelemről, az élvezetekről és a szexről, de egyúttal az erőszakról, az elnyomásról, agresszióról - egyetemes emberi és aktuális társadalmi kérdésekről.
A „sugárzó bébi” A „sugárzó bébi” egy olyan világ jelképévé vált, amelynek álomszerű atmoszférája közel állt az új amerikai science-fictionhöz, és ugyanabban az évben született, mint E.T., Steven Spielberg földönkívülije. Keith Haring a „sugárzó bébi” figuráját úgy definiálta, mint az élet, az energia, a boldogság és a jövőbe vetett remény megtestesítőjét. Ez olyan médiabarát üzenet volt, amely hamarosan számtalan formában tűnt fel: kitűzőkön, pólókon, matricákon, stb.. Mostanra világszerte mint Haring védjegyet tartják számon. A „metrórajzok” Amikor Keith Haring 1980-ban New Yorkba érkezett, azonnal magával ragadta a graffitik világa. Megtalálta azonban a módját annak, hogyan működjön együtt a graffitiművészekkel anélkül, hogy versengene velük. Az éjszaka leple alatt telerajzolt vonatszerelvények helyett a metróaluljárókban elhelyezett, szabadon álló fekete reklámtáblákat választotta célpontjául. Minden reggel ébredés után zsebébe csúsztatott egy doboz fehér krétát, és felszállt a metróra, hogy Manhattanen keresztül, Brooklyn és Harlem között utazgasson. Ha észrevett egy üres hirdetőtáblát, leugrott a vonatról és gyorsan befedte azt rögtönzött képeivel, több száz képet hagyva ezzel hátra az iskolája felé vezető úton. Négy éven át mint saját galériáját használta a metrót, majd figyelme saját üzlete (Pop Shop) és nagyszabású kültéri akciók felé fordult.
Candy Darling egy transzszexuális Warhol szupersztár volt, aki Warhol Flesh és Woman in Revolt című filmjeiben szerepelt.
James Lawrence Slattery néven született New Yorkban, az elvált édesanyja nevelte fel, aki állítólag egy erőszakos alkoholista volt. A mai napig nincs egyetértés születésének pontos dátumáról, 1944-ben, 1946-ban, vagy 1948-ban jött világra. Megnyerte a "Most Beautiful Baby" versenyt, de - az édesanyja hiábájából - lányként :). 17 évesen az anyja rátámadt, hogy pletykák szerint a helyi buzi bárba jár. James kilépett a szobából, és már csak nőként tért oda vissza. Az első felvett neve Hope Slattery volt, melyet 1963/4 körül vett fel, mikor már hormoninjekciókat kapott. Később megváltoztatta a nevét Candy Darling-ra. Állítólag a Candy-t egyszerűen azért választotta, mert szerette a cukrokat :). Andy Warhollal 1967-ben találkozott, aki felkérte, hogy szerepeljen a Flesh és a Woman in Revolt című filmjeiben. Később Candy több filmben is szerepet kapott, melyeket nem Warhol készített. Játszott együtt Jane Fonda-val és Sophia Loren-nel is. 1974-ben tüdőgyulladást és leukémiát állapítottak meg nála az orvosok. A leukémiát valószínűleg a hormonkezelések idézték elő nála. Mielőtt meghalt volna (körülbelül) 29 évesen, a hálálos ágyában levelet írt Andy Warholnak és a követőinek: "Unfortunately before my death I had no desire left for life . . . I am just so bored by everything. You might say bored to death. (D)id you know I couldn't last. I always knew it. I wish I could meet you all again.". A temetőben nagy tömeg kísérte...
Candy-t megemlíti a The Velvet Underground nevű zenekar a "Candy Says" című dalában:
„Mindenhol tudok dolgozni: kis és nagy helyeken is.” – mondja David Hockney egy amerikai tévéinterjúban 1981-ben. Ahogy beszél, a kamera a ruháját fürkészi, különös részletekre fókuszálva a külsején – a furcsa zoknijára, a piros-fehér sapkájára… Végül Mr. Hockney elhallgat és elhangzik a riporter első hallható kérdése: „David” – mondja egy hang, melyet azonnal felismerünk, ő Andy Warhol – „szereted a szőkéket?”
Warhol egész életében mestere volt számos médiumnak: festményeknek, szobroknak, filmkészítésnek, divatnak és, mint az Interview című magazin szerkesztője, a magazinkiadásnak is. A Hayward Gallery Londonban egy új szemszögből tekint vissza munkájára: először nyílik kiállítás arról a 42 darab tévéepizódról, amit valaha készített - sugallva, hogy amikor a showkészítés finom művészetéről beszélünk, ez a félénk, furcsán kinéző ember Pittsburg-ból nem volt teljesen idióta. Nem hagyta, hogy megállítsák.
„Szeretem a televíziót.” – mondta egykor Warhol. „Ez az a médium, amiben leginkább szeretek ragyogni. Igazán féltékeny vagyok mindenkire, akinek saját showja van a tévében. Szeretnék egy saját showt.”
A Fashion című 10 részes show volt Warhol első behatolása a televíziózásba, mely a divat pazar világáról szólt. Egy helyi, new york-i tévécsatorna, a Manhattan Cable adta le a 30 perces műsort $75-ért. Vincent Fremont – a show producere és később az Andy Warhol Enterprises alelnöke – szerint, ez egy olyan csatorna volt, „ahol néha a műsorod első 10 percét nem adták le, mert még tartott a hokimeccs”. Az első rész – a Make-Up – a szájfény és a szemceruza felviteléről szólt. Egy mozdulatlan kamera vette fel, ahogy egy gyönyörű modell igazi, partiba illő démonná válik. Az egész annyira lényeg nélkülinek hat, mégsem tudod levenni a szemed a modell szögletes arcáról, melyet a kamera gyönyörűen mutat meg. Egy kevésbé ambiciózus ember ezen a ponton véget vetett volna kezdő televíziós karrierjének, de - meggyőződve arról, hogy csak a tévé adhatja meg számára a világhírnevet, amire vágyik – Warhol elutasította az elbátortalanítást.
„A televízió olyan dolog volt, amivel Andy tényleg törődött.” – mondta Mr. Fremont.
„Andy Warhol showja 27 részt élt meg a több, mint 3 év alatt, felgyorsulva sebességében (egyes őrült epizódokban akár 30 vendég is szerepelt) és nagyságban. 1985-ben – egy éven át tartó tárgyalások után – Mr. Fremont biztosította a show újjászületését az MTV-n, melyet Andy Warhol 15 percének neveztek. Végül Warhol álma, hogy műsora rendszeresen szerepeljen egy nemzeti tévében, valóra vált.
„Ha a tévében futó legnagyobb show sztárja lennél és egy este sétálnál a levegőn egy átlagos utcán Amerikában, és ha benéznél az ablakokon és magadat látnád a televíziókészülékekben mindenkinek a nappalijában, elfoglalva egy kis helyet náluk, el tudnád képzelni, hogy akkor hogyan éreznél? – írta 1975-ben Warhol. „Valaki, aki tudja, hogy rendszeresen szerepel valakinek a tévéképernyőjén… megvan minden tere, amit bárki valaha kívánhatott, ott a televizókészülékben.”
1987 február 22-én Warhol - miután befejezett négy részt az Andy Warhol 15 percéből - egy rutin műtét után bekövetkező szívrohamtól meghalt. Azon a napon, amikor Warhol meghalt, David Sussking, aki akkor Amerika egyik legelső és legismertebb beszélgetős műsorának a házigazdája volt már 30 éve, szintén elhunyt. Mindkét haláleset a másnapi New York Times címlapján szerepelt, ám Warholé az oldalon kissé feljebb. Apróságnak tűnik – hogy egy művész több ismertséget szerzett magának, mint egy tévésztár – de ez az a poszthumusz egoizmus, ami Warhol arcára csalta a mosolyt halálakor.
A Pop Art-ra a férfiak dominanciája jellemző, ám egy készülődő kiállítás megpróbál rámutatni a tényre, hogy számos nő is ténykedett Pop Art művészként.
A Women and Pop Art 1958-1968 egy kiállítás, ami 2010-ben Philadelphia-ban nyitja majd meg kapuit. A Women and Pop Art 1958-1968 (angol nyelvű) blog a kiállítás tervezését és a témában forgatott dokumentumfilm elkészítésének folyamatát mutatja be, valamint fórumot kínál mindezek megvitatására. Emellett olyan női művészek életét, munkásságát és Pop Art-hoz való viszonyát is felfedi, akik a kiállítás megszerevezésében résztvesznek. A blogon elsősorban a filmből láthatunk interjúkat a művésznőkkel.
A montreali szépművészeti múzeumWarhol Live című nagyszabású tárlata, amely a pop art atyjának a zenével és a tánccal való kapcsolatát hivatott bemutatni, igazi szenzációként tálalja a The Druds együttes felvételét, amelyet Warhol több kortárs képzőművésszel, Claes és Patty Oldenburggal, Lucas Samarasszal és Jasper Johnsszal hozott létre 1963-ban. Warhol egy 1977-es interjúban, amelyet a High Times című magazinnak adott, mesélt erről a zenekarról és elismerte, hogy nagyon rosszul énekelt, de úgy tűnt, egyetlen felvétel sem maradt a The Druds után.
A québeci múzeumnak azonban sikerült a lehetetlen, megtalálták a hangfelvételeket. Persze a zene rettenetes: a gitárok úgy szólnak, mintha borotválnának, miközben hamis hangok ismételgetik: "Coca Cola üvegben". Nem véletlen, hogy Warhol nem folytatta saját zenei karrierjét, ugyanakkor a zene átitatta művészi munkásságát.
Warhol alkotás közben rendszeresen hallgatott fejhallgatón egyszerre rockot és klasszikus zenét, ezzel is ledöntve egy szigorú határt a különböző műfajok befogadásában.
Képeit mindig vázlat és javítás nélkül, könnyed kézzel, egyetlen lendülettel készítette el.
Műveiben az amerikai fogyasztói társadalom kritikája keveredik a keresztény ikonográfia, az Európán (vagy földön-) kívüli civilizációk jelképeivel egy sajátos univerzumban, melynek szereplői rajzfilmfigurák, televíziók, számítógépek, a dollár, piramisok és repülő csészealjak, emberek és kutyák, angyalok és szörnyek. Összetett és egyéni szimbólumrendszere segítségével az erőszak és a hatalom, a szerelem és a vágy, a születés, később a betegség és a halál egyetemes érvényű vízióit jeleníti meg.
A „metrórajzok”
Candy Darling egy transzszexuális Warhol szupersztár volt, aki Warhol Flesh és Woman in Revolt című filmjeiben szerepelt.
