A mindössze 31 évesen AIDS-ben elhunyt homoszexuális Keith Haring 2008-ban ünnepelné 50. születésnapját, amelyről számos kiállítással és eseménnyel emlékeznek meg világszerte, például a budapesti Ludwig Múzeumban, a Művészetek Palotája épületében. Haring jellegzetes figuráit, a „sugárzó bébit” vagy a kutyát emberek milliói ismerik. Könnyen azonosítható, a vonalra mint művészi kifejezőeszközre épülő stílusát a New York-i metróban kísérletezte ki, ahol kezdetben üres fekete hirdetőfelületekre rajzolt. Inspirációját többek között a graffiti és hip-hop kultúrából merítette, de ezen kívül számos irányzat és művészi stratégia hatott rá, mint például az absztrakt expresszionizmus, a pop-art és maga ANDY WARHOL.
Képeit mindig vázlat és javítás nélkül, könnyed kézzel, egyetlen lendülettel készítette el.
Haring számára a művészet elsősorban a kommunikáció egy formáját jelentette. Üzenetét a legszélesebb tömegekhez kívánta eljuttatni, így művészetét nem csak kiállítótermekben vagy múzeumokban, hanem a legváltozatosabb formában és felületeken – köztereken vagy a saját üzletében, a Pop Shopban árusított termékeken át is – terjesztette. Bár eredeti szándéka az volt, hogy művészetét a hétköznapi emberek számára is elérhetővé tegye, képeinek ára halála után 18 évvel csúcsokat dönt a műtárgypiacokon.
Műveiben az amerikai fogyasztói társadalom kritikája keveredik a keresztény ikonográfia, az Európán (vagy földön-) kívüli civilizációk jelképeivel egy sajátos univerzumban, melynek szereplői rajzfilmfigurák, televíziók, számítógépek, a dollár, piramisok és repülő csészealjak, emberek és kutyák, angyalok és szörnyek. Összetett és egyéni szimbólumrendszere segítségével az erőszak és a hatalom, a szerelem és a vágy, a születés, később a betegség és a halál egyetemes érvényű vízióit jeleníti meg.
A „Haring”-stílus: a folyamatos vonal
Művészetének legfontosabb eleme a vonal, mely megszakítások nélkül és mintegy véletlenszerűen kanyarog: előbb kontúrrá, majd végül szimbólummá válik. Képeit sosem tervezte meg előre. A véletlen vezette vonalait; engedte, hogy a dolgok maguktól történjenek, a képek az automatikus íráshoz hasonló módon, belőle szülessenek meg. Látszólag egyszerű, de valójában zseniálisan a lényegre koncentráló, sok jelentésréteget hordozó rajzai egyszerre szólnak a szerelemről, az élvezetekről és a szexről, de egyúttal az erőszakról, az elnyomásról, agresszióról - egyetemes emberi és aktuális társadalmi kérdésekről.
A „sugárzó bébi”
A „sugárzó bébi” egy olyan világ jelképévé vált, amelynek álomszerű atmoszférája közel állt az új amerikai science-fictionhöz, és ugyanabban az évben született, mint E.T., Steven Spielberg földönkívülije. Keith Haring a „sugárzó bébi” figuráját úgy definiálta, mint az élet, az energia, a boldogság és a jövőbe vetett remény megtestesítőjét. Ez olyan médiabarát üzenet volt, amely hamarosan számtalan formában tűnt fel: kitűzőkön, pólókon, matricákon, stb.. Mostanra világszerte mint Haring védjegyet tartják számon.
A „metrórajzok”
Amikor Keith Haring 1980-ban New Yorkba érkezett, azonnal magával ragadta a graffitik világa. Megtalálta azonban a módját annak, hogyan működjön együtt a graffitiművészekkel anélkül, hogy versengene velük. Az éjszaka leple alatt telerajzolt vonatszerelvények helyett a metróaluljárókban elhelyezett, szabadon álló fekete reklámtáblákat választotta célpontjául.
Minden reggel ébredés után zsebébe csúsztatott egy doboz fehér krétát, és felszállt a metróra, hogy Manhattanen keresztül, Brooklyn és Harlem között utazgasson. Ha észrevett egy üres hirdetőtáblát, leugrott a vonatról és gyorsan befedte azt rögtönzött képeivel, több száz képet hagyva ezzel hátra az iskolája felé vezető úton. Négy éven át mint saját galériáját használta a metrót, majd figyelme saját üzlete (Pop Shop) és nagyszabású kültéri akciók felé fordult.
Képeit mindig vázlat és javítás nélkül, könnyed kézzel, egyetlen lendülettel készítette el.Haring számára a művészet elsősorban a kommunikáció egy formáját jelentette. Üzenetét a legszélesebb tömegekhez kívánta eljuttatni, így művészetét nem csak kiállítótermekben vagy múzeumokban, hanem a legváltozatosabb formában és felületeken – köztereken vagy a saját üzletében, a Pop Shopban árusított termékeken át is – terjesztette. Bár eredeti szándéka az volt, hogy művészetét a hétköznapi emberek számára is elérhetővé tegye, képeinek ára halála után 18 évvel csúcsokat dönt a műtárgypiacokon.
Műveiben az amerikai fogyasztói társadalom kritikája keveredik a keresztény ikonográfia, az Európán (vagy földön-) kívüli civilizációk jelképeivel egy sajátos univerzumban, melynek szereplői rajzfilmfigurák, televíziók, számítógépek, a dollár, piramisok és repülő csészealjak, emberek és kutyák, angyalok és szörnyek. Összetett és egyéni szimbólumrendszere segítségével az erőszak és a hatalom, a szerelem és a vágy, a születés, később a betegség és a halál egyetemes érvényű vízióit jeleníti meg.A „Haring”-stílus: a folyamatos vonal
Művészetének legfontosabb eleme a vonal, mely megszakítások nélkül és mintegy véletlenszerűen kanyarog: előbb kontúrrá, majd végül szimbólummá válik. Képeit sosem tervezte meg előre. A véletlen vezette vonalait; engedte, hogy a dolgok maguktól történjenek, a képek az automatikus íráshoz hasonló módon, belőle szülessenek meg. Látszólag egyszerű, de valójában zseniálisan a lényegre koncentráló, sok jelentésréteget hordozó rajzai egyszerre szólnak a szerelemről, az élvezetekről és a szexről, de egyúttal az erőszakról, az elnyomásról, agresszióról - egyetemes emberi és aktuális társadalmi kérdésekről.
A „sugárzó bébi”
A „sugárzó bébi” egy olyan világ jelképévé vált, amelynek álomszerű atmoszférája közel állt az új amerikai science-fictionhöz, és ugyanabban az évben született, mint E.T., Steven Spielberg földönkívülije. Keith Haring a „sugárzó bébi” figuráját úgy definiálta, mint az élet, az energia, a boldogság és a jövőbe vetett remény megtestesítőjét. Ez olyan médiabarát üzenet volt, amely hamarosan számtalan formában tűnt fel: kitűzőkön, pólókon, matricákon, stb.. Mostanra világszerte mint Haring védjegyet tartják számon.
A „metrórajzok”Amikor Keith Haring 1980-ban New Yorkba érkezett, azonnal magával ragadta a graffitik világa. Megtalálta azonban a módját annak, hogyan működjön együtt a graffitiművészekkel anélkül, hogy versengene velük. Az éjszaka leple alatt telerajzolt vonatszerelvények helyett a metróaluljárókban elhelyezett, szabadon álló fekete reklámtáblákat választotta célpontjául.
Minden reggel ébredés után zsebébe csúsztatott egy doboz fehér krétát, és felszállt a metróra, hogy Manhattanen keresztül, Brooklyn és Harlem között utazgasson. Ha észrevett egy üres hirdetőtáblát, leugrott a vonatról és gyorsan befedte azt rögtönzött képeivel, több száz képet hagyva ezzel hátra az iskolája felé vezető úton. Négy éven át mint saját galériáját használta a metrót, majd figyelme saját üzlete (Pop Shop) és nagyszabású kültéri akciók felé fordult.
